Az a különös rajongás, ami a hatalmába kerít… Az a szokatlan érzés a gyomromban. Egy váratlan fordulat az életedben. Ezek okozták azt az állapotot, amibe csöppentem. Mert nekem sosem lehet unalmas az életem, mindig kreálnom kell magamnak bonyodalmat, konfliktushelyzetet, nehéz döntések elé kell állítani magam, nekem ez az élet. Akár egy hosszú regény. Egy kiszámíthatatlan, olykor külső szemlélőként unalmasnak ható regény.
Szóval az állapot. Tegyük fel, hogy boldog vagyok, szerelmes, minden, amire csak szüksége lehet egy 20-as éveibe járó, önfejű, legtöbbször igencsak deviáns lánynak. Igen, lány, nőnek nem nevezhetem magam, azt hiszem még nem. Sokkal inkább gyerek, de olykor tinédzser, a lényeg, hogy kerüljem a felelősséget, és a szabályokat. Ebbe a boldog életbe vajon hogy férnek bele a démonjaim? Más életében is olykor visszakacsintgat pár befejezetlen fejezet? Vagy eszébe jutnak úgynevezett ”bűnös” gondolatok? Megölni a főnököd, megcsalni a párod, kirabolni egy bankot. Vagy ezeket csak felületes mindennapjainkból való menekülésre gerjesztjük?
Esetemben a démon egy befejezetlen, hosszas fejezet életem regényében. Egy olyan rész, amin átsiklottam, nem tudván, hogy visszatérek-e valaha. Élhetek ezzel a levegőben függő fejezettel. Vele igen, de nélküle nem. Ha már egyszer valamit legépelt a szívem írógépe, azt nem törölhetem ki. Még ha ezt kérik tőlem, vagy ezt várják el tőlem, akkor sem.
Nem tudom, mikor fejezhetem be ezt a bizonyos részt. Nem tudom valaha befejezem-e. Tiltják nekem, legalábbis elvárják, hogy ne nyúljak ezekhez az oldalakhoz. És milyen jogon bántanék én meg bárkit is? Milyen jogon okozok fájdalmat magamnak? Igen, fáj. Fáj, hiszen van egy érzés bennem, amire ha gondolok, sírni tudnék. De nem járhatok utána, nem vizsgálhatom meg minden oldalról a helyzetet, nem bogozhatom ki érzelmeim bonyolult szálait. Tiltják nekem.
Önzőség csak magamról szót ejteni, hiszen ahol van egy érzelem, ott valószínűleg van egy személy is, akihez köthető. Valóban van, de mit is tudunk róla? Érzelmes típus, romantikus, szeret főzni. Nem. Nem? Inkább magabiztos, de szívesen fogadja a dicséretet. Vagy szüksége van a dicséretre, mert önbizalomhiánnyal küzd? Talán. Nem! Nem? Nem tudom. És ez a lényeg. Fogalmam sincs milyen ember Ő, mit szeret csinálni, mi a kedvenc étele, hova szeret járni, kik a barátai, milyen a családja. Tegyük fel, hogy számomra ez a démon egy idegen. Múltam visszatérő idegenje, akinek talán nem is kellek igazán.
De mégis rajta jár az eszem nap, mint nap, tudván, hogy valószínűleg neki eszébe sem jutok. Mégis remélem, hogy amikor sétálok az utcán, szembetalálom magam ezzel a démonnal, akinek egyszer sikerült ellenállnom, de többé valószínűleg nem fogok. De vajon ha meglátna, ő mire gondolna? Gondolna arra, hogy még van egy befejezetlen fejezete? Arra, hogy eldobtam volna érte a boldogságomat, annak reményében, hogy kapok tőle egy újat? Arra, hogy róla szólnak a soraim… Gondolna erre? Vagy csak egy fájó pont vagyok az életében? Vagy talán még az sem, csak egy kellemetlen emlék.
A tudat, hogy valójában nincs tudat, mert semmit nem tudok, megőrjít. És mégis olyan szép az egész. A gondolatok, a fejemben kialakult kép, az emlékek súlya (a nem létező emlékeké). A helyzetek, melyeket magam kreáltam képzeletembe. Az izgalom, ami elkap az utcán, ha egy hasonló alak jön felém.
És a kétkedés: vajon elmúlik? Hagyjam, had menjen? Vagy adjak fel mindent, kockáztassak talán a semmiért? Kitől kérdezem ezeket? Se ő, sem pedig más nem fogja megmondani nekem mi a helyes, mit tegyek. De egy ilyen nehéz döntést miért bíznak egy gyerekre?
Vajon szó van itt egyáltalán döntésről, vagy ez is csak elmém szüleménye? Érdekel rajtam kívül még valakit ez a fejezet, amibe csak ő és én szerepelhetünk? Vagy örökre próbáljam meg lezárni könyvem-e fejezetét, és egyben szívem ajtaját ezen gondolatokkal felhalmozva? Talán egyszer valaki válaszol, és nem marad nyitott ez a pár kérdés.
Addig vissza kell térnem az önmarcangoláshoz, és elégedetlenkedéshez, ami fejemben zajlik. Talán ezt szánta nekem az élet…
